A zöld ereje_ötödik fejezet
- Khm... - köhhintett bizonytalanul Lola. - Jó napot!
- Szia! Miben segíthetek? - kérdezte kedvesen a meglepően fiatal recepciós fiú.
- Én... én új tanuló vagyok. Illetve diák, mármint hallgató.
- Értem, mi a neved?
- Hát... Ja, Lola. - mondta a lány, teljesen elvörösödve.
- A vezetékneved? - nevetett most már a fiú is.
- Lola Morgan.
- Oké. Adj egy percet, mindjárt meglesz.
Lola, végignézve a fiún, megállapította, hogy irtó helyes. Szőke, kicsit göndör hajú és kék szemű volt, kissé zömök, de azért nem alacsony.
- Rendben, meg is van. Lola Morgan, 16 éves, 353-as szoba.
- Köszi! Akkor... megyek. - pirult el Lola.
- Oké, viszlát később!
A földszint nagyon szép volt, látszott, hogy régebbi épület, de ügyesen fel lett újítva. Még játékszoba is volt, biliárddal és léghokival.
- "Itt nehéz lesz koncentrálni a tanulásra." - gondolta Lola.
Lola bement a liftbe, és megnyomta a 3. emelet gombját. Egy nem túl szimpatikusnak tűnő, fekete hajú lány volt még a liftben, aki meg is szólította:
- Szia! Látogatóba jöttél valakihez?
- Nem, miért? - kérdezte meglepetten Lola.
- Hát, csak elég kicsinek tűnsz. Mármint, korra IS. - nyomta meg az IS szót az egyébként magas lány.
- Igen, ez igaz, 16 vagyok.
- Oh! És ide fogsz járni? Miért is? - méregette Lolát.
- Egyelőre ilyen próbaidőszerűségen vagyok, hogy megkapom-e az ösztöndíjat, ami a fiatal tehetségeknek jár.
- Akkor okos vagy. Bár nem minden az ész. Ismerek egy ugyanilyen kislányt, aki elég gázos. Mondjuk ő legalább magas. - nevetett a lány. - Amúgy Sandra vagyok, másodéves hallgató a mérnöki szakon.
- Az tök érdekes. Hogyhogy mérnök akarsz lenni? - érdeklődött Lola, megpróbálva figyelmen kívül hagyni Sandra gonosz megjegyzéseit.
- Ja, csak sok mérnökre van szükség az új világban. Na mindegy, mennem kell. De még összefuthatnánk egyszer, alacsony lány. Egész értelmes vagy, a nővéremet is meg kellene ismerned. Csá!
- Szia! - mondta bágyadtan Lola, aki nem volt hozzászokva a rosszindulatú élcelődéshez.
A harmadik emeleten aztán kilépett a liftből és elindult a 353-as szoba felé. Egészen, mint egy regénybeli szálloda. Gondolta vidáman, mert sok régi hangulatos szállodáról olvasott már és mindig szívesen kipróbált volna egyet, ha létezett volna ilyen még.
Szapora szívdobogással állt meg a 353-as ajtó előtt, hisz nem szeretett volna egy olyan lánnyal együtt élni évekig, mint Sandra, és mivel ő tette az első benyomást, attól tartott, hogy mindenki ilyen felnőttes és tapintatlan lesz. Belépett a szobába. Egy kedvesnek látszó, vörös hajú lány gitározott az ágyon ülve. Valamilyen vidám dalt játszott, ami egyben szomorkás is volt, Lolának egyébként kicsit ismerős. Nem mert megszólalni, nem akarta megzavarni a lányt. Amikor véget ért a dal, a lány felnézett és meglátta.
- Úristen! De megijedtem! - sikoltott fel.
- Jaj, bocsánat. Olyan szépen játszottál, nem akartalak megzavarni. - ijedt meg Lola is.
- Ja, jó, mindegy, semmi baj. És köszi. Már egy ideje gyakorlom a dalt, Alan Jackson, Remember when. Ismered?
- Nem, nem hallgatok sok zenét.
- Az kár. Ez az egyetlen dolog, ami megmaradt nekünk, most élő fiataloknak. Nem gondolod?
- Amúgy bocsi, de ki vagy? - nevette el magát kedvesen a lány.
- Uppsz. El is felejtettem, hogy még nem ismerjük egymást. Lola Morgan, Lola. A szobatársad, asszem.
- Igen, mondták, hogy mostanában fogsz jönni. Sajnálom, feledékeny vagyok. Eleanor Reid a nevem, de könyörgöm, Leorának szólíts, az is épp elég hosszú. Amúgy én is a természettudomány karra fogok járni.
- De jó, legalább már egy embert ismerek. Persze Tonyn kívül.
- Csak nem Tony Confusus?
- De, ismered?
- Már hogyne ismerném, az egyik legjobb barátom. Milyen fura a vezetékneve, nem? Azt hiszem latin eredetű.
- Nem tudom biztosan. De éhes vagyok! tegnap éjszaka óta még nem volt időm enni.
- Nem baj, én is pont most mentem volna el kajálni. Van kedved jönni velem?
- Persze, köszi a meghívást.
- Ja, ez csak természetes. De nem baj, hogy ott lesznek a barátaim? Tony is.
- Nem, dehogyis.
- Akkor menjünk!
Leora nagyon kedves volt, rögtön mindent megosztott magáról, az életéről és végig beszélt. Elmondta, hogy nagyon fontos neki, hogy megmentsék a Földet és újra legyenek állatok. Rengeteget beszélt a zenéről és a fontosságáról az életben. Felsorolt vagy száz zenekart, akit majd meghallgattat Lolával, és nem hitte el, hogy Lolának nincsenek CD-i. Leora ugyanis ezen hallgatta a zenéit. Lolát nem zavarta a bőbeszédű lány, örült, hogy nem kell magáról sokat mesélnie. Mikor odaértek a büféhez, ami Leora szerint a legjobb a városban, már az egész baráti társaság ott volt.
- Sziasztok! - köszönt vidáman Leora.
- Hali! - mondta kissé megilletődve Lola.
- Á, Lola! Már alig vártunk. Végre itt vagy! - mondta egy ismeretlen fiú. Hosszú, barna haja copfba volt kötve, zöld szeme pedig barátságosan csillogott. - Persze te nem ismersz még engem. Daniel Moore vagyok, a klubunk vezetője. Apropó, tud a klubról, Tony?
- Meséltem már neki róla, de jobb, ha te is elmondod a lényeget. - mondta elmélázva Tony, aki a sarokban ült.
- Rendben. A klubunk kutatócsapatként indult, csupán egy egyszerű baráti kör volt, ahol mindennapi témákról beszélgettünk. Ám miközben lassan megismertük egymást, kiderült, hogy nem csak a tudomány iránti szeretet köt minket össze. Maga a sors. A Földünk védelme! A zsarnok hatalmak legyőzése! Mert ez a történet nem csak a bolygó megmentéséről szól! Magáról a szabadságunkról! - ezeknél a szavaknál Daniel arca mintha lángolt volna. Még a perzselő tüzet is érezni lehetett.
- Danny! Lola most érkezett, megijeszted őt. - szólalt meg valaki. Lola meglepve tapasztalta, hogy a recepción dolgozó fiú az. - Mi már találkoztunk. Én Felix vagyok, Felix Castillo. - mosolygott. - Bemutatom a többieket is. Tonyt, Leorát és Danielt tehát már ismered. Emiko Nagaji - mutatott rá egy mosolygós lányra. - Jordan Price és a testvére Rebecca
- Most pedig kezdődjön a megbeszélés! - jelentette ki Daniel.
- Vagy inkább az ebéd! - vágta rá stílusosan Jordan.