Szucsák Bori: Tovább vitt mozdulatok

Ott ültem a kényelmes, régimódi kanapén, 4 éves lehettem. Esett kint a hó aznap, december 26-án. Ment a tévé, a tévében pedig valamilyen mese. De én nem azt néztem, hanem őket. 8-an voltak. Mind idősek, törékenyek, fehér hajúak. Mindannyian hasonlítottak rám, mintha ismertem volna őket, családtagok. Én őket néztem, ők pedig engem. Csend volt, tompa, álomszerű kép a múltból. Megfigyeltem őket, sorban. Először a nénit, aki a hintaágyban ült. Mosolygott, és odahívott. Odaültem az ölébe, ő pedig olvasott nekem egy mesét. Altatómese lett volna, de én csak azért sem aludtam el. Ő viszont igen. Kimásztam az öléből, és tovább sétáltam. Szoknya volt rajtam, és egy csinos blúz. Odasétált hozzám egy idős ember és megpörgetett, mert tudta, csak arra vágyom, hogy megmutassam, hogyan pörög a szoknyám. Megdicsért és megdögönyözött, én pedig nevetve elfutottam. Leültem, szemben egy másik öregúrral. Sakkoztunk. Persze vesztettem, de megtanított egy új lépésre. Felálltam, és átmentem a konyhába. Ahh, húsleves! Csak ő csinálhat ilyen finomat! Igen, ott van, odasétáltam hozzá, és megkértem, hadd segítsek. A haja kontyba volt fogva, fürgén mozogva odajött hozzám, és megmondta, miben tudok segíteni. A csipetkéből többet ettem meg, mint amennyit kiszaggattam. Megfájdult a hasam, és elsírtam magam. Egy apóka felkapott, és átvitt egy másik szobába. Leültetett, megvigasztalt, és sok dolgot mesélt. Valódi, megtörtént dolgokat. Ijesztőket és szépeket is. Egy bottal járó, pufók néni rászólt, hogy ne untasson, és csokoládéval kínált. Megint átnéztem egy másik szobába. Egy öreg pár arra kért, énekeljek nekik. Ekkor mindenki odajött, és én énekeltem. Lehet, hogy nem volt jó a hangom, nem tudom, de akkor nem foglalkoztam vele. Ők engem néztek, én pedig őket. Én és a dédnagyszüleim. Egymást.

Ezzel a novellával szeretnék nagyon boldog, áldott Karácsonyt az összes olvasómnak! 

Bori